Ha azt érzed, még mindig nem (vagy) elég

Ma jó pár régóta halogatott dolgott vittem véghez, ami végtelen örömmel töltött el, s a nagy örömködésben egyszer csak bevillant ez a Weöres Sándor vers (csatoltam a képen). Első körben ezt akartam csak megosztani, de ahogy elmerengtem rajta, jött a sok gondolat.

Hogy mennyire gyönyörűek és igazak a sorok, és pár éve még mekkora tehernek éreztem őket. Hogy tényleg mindent nekem kellene csinálnom? Nem elég, hogy mennyit tettem már eddig is, hogy mindenkinek jó legyen? Azért, hogy önzetlen, jó ember legyek? Magammal nem törődve?

Talán többeknek is ismerősen cseng némelyik mondat. Milyen sokan élik le így az egész életüket...

Egy tanárom egyszer azt mondta:

“Nem az a lényeg, hogy mennyi energiát teszel bele, hanem, hogy milyet.” 

Megütött, és sokáig nem is értettem, hogy pontosan mire utal? Hogy lehet másmilyet beletenni? Egészen addig, amíg el nem jutottam önismereti utazásomon arra a pontra, amikor már annyira nehéznek és soknak éreztem, és annyira fáradt voltam az állandó önboncolgatásban, hogy besokalltam.

Arra jutottam, hogy elég volt. Elég volt a nehéz útból, elég volt annak a keresgéléséből, hogy mit nem csinálok jól, hogy milyen árnyékrészemmel kellene szembesülnöm még és mennyit kell még güriznem, hogy jó legyek.

Közben egy részem azért sejteni vélte, hogy tisztaszívű, jószándékú ember vagyok, ami ma már azt gondolom, a legtöbb, de az otthon és az iskolában tanultak, tapasztaltak (“Magatartás elégtelen! Menj ki!”) olyan mélyen elültették a gyanú magjait, hogy az észrevétlen, automata gondolatok győztek a napok többségében: a “nem elég jó”, a “megint elcseszted”, a “neked ez sem megy, bezzeg x-nek”. Felváltva a kérdésekkel: “nekem miért nem sikerülhet?”, “nekem miért nem lehet?” “én miért nem érdemlem meg?”.

Mivel ezek a korai élményeink baromi mélyre mennek (konkrétan a tudatalattinkba), hiába vagyunk képben felnőttként és látjuk logikus elmével, hogy iszonyat sokat melózunk azon, hogy jól csináljuk, és már kb. mindenki is megveregeti a vállunkat, mindenhol elismernek―az érzés még mindig ott van, hogy nem elég. És nem értjük, miért?

Amikor már tényleg nagyon sok mindent megdolgoztam úgy tizenöt év alatt, és a gondolatok, érzések még mindig ott voltak, arra jutottam, hogy most már nem akarok többé abban tocsogni, hogy mi történt a múltamban, amiért van ez a szorongás itt bennem. Megvan a képlet, köszönöm, tudom, honnan jöttem―könnyebb utat akarok.

MIÉRT NEM HALAD AZ ÉLETÜNK?

Azért szeretném azt is idetenni, hogy ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nincs értelme, helye a traumafeldolgozásnak és a megértésnek. Nagyon fontos lépcső és kihagyhatatlan (amúgy léteznek módszerek, amik ezeket is gyengédebben és gyorsabban tudják feloldani, mint azt eddig hittük, hogy lehetséges). De amikor már hosszú éveket pakoltunk az emlékeink gyógyításába pszichológiával, pszichodrámával, újjászületés tréninggel, családállítással, mindfulness-szel, meditációval, reikivel, megerősítésekkel, motivációs tréningekkel, egy rakás szakirodalommal és ki tudja még mivel, és még mindig csak egészen kicsit jobb, és az életünk még mindig nem halad abba az irányba, amerre igazán, szívből szeretnénk menni... ha a külvilágunkban alig van nyoma változásnak... ha a kapcsolataink csak attól működnek, hogy betonfalakat húzunk a rokonaink és magunk közé, és azzal nyugtázzuk mindezt, hogy "hát az élet már csak ilyen szar és nehéz, és ebbe bele kell törődni"―akkor itt az idő más módon folytatni az önismeretet, öngyógyítást és új dolgok felé nyitni.

És persze minden módszert, amit fent említettem elismerek, többsége része volt az utamnak és még rengeteg más is. Sokat kaptam tőlük és nagyon hasznosak voltak számomra. De egy idő után, ha valaki azt tapasztalja, hogy stagnál, akkor egyszerűen merni kell továbblépni. Mert akkor az annak a jele, hogy a módszer, amivel “dolgozik” az elérte a plafont. És nem, nem az van, hogy még többet kell erőlködni. Hanem nyitni kell másfelé.

Mert az új, az lehet, hogy elér oda, ahová a régi nem tudott. Azért is, mert ismeretlen és emiatt nincsenek elvárásaink és elképzeléseink. Az új helyzetben nincsenek a megszokott, kiszámítható körök, szerepek és dinamikák (pl. nem gondolom, hogy az a tanár, gyógyító, mindent is tud, és az ő személye a kulcs az én fejlődésemhez), ezért jobban be tudjuk engedni.

Ehelyett gyakran―mert azt tanultuk, hogy mindenért meg kell szenvedni―tovább erőlködünk a megszokottban. Évekig. Mert erény küszködni.

NEM KELL JOBBNAK LENNÜNK

Sokan azt hiszik, az önismeret felesleges, mert bár "az életem nem igazán dob fel, én jól vagyok, mert látom, hogy másoknak sokkal szarabb. Elfogadtam, ami van." Ilyenkor nem sok motiváció van elindulni, és nem is lehet/kell erőltetni. Ez is lehet egy választás. De van az a többség, aki azt hiszi az önismeretről, hogy azért “kell”, hogy ő még jobb ember legyen (én ezt az tábort erősítettem). És valljuk be, igazán ki akar szembesülni azzal, hogy mi a “rossz” benne? Ki vágyik arra a fájdalmas szembesülésre, hogy ő esetleg irigy vagy önző vagy éppen agresszív? És akkor azzal mit csináljon? Azt hogy dolgozza fel? Hogy bocsájtsa meg magának?―Mert arról nagyon kevesen beszélnek (talán nem is tudják), hogy ez mind nem mi vagyunk. Ezek is azoknak a mintáknak, programoknak az eredményei, amiket egykor magunkra szedtünk.

Ezért gyakran inkább nem is mélyülünk el ebben az útban igazán, pedig valójában ezért születtünk le. Hogy többé váljunk, növekedjünk. És ez itt nem az elme szintjén értendő. A növekedés, a többé válás nem másoknál többet jelent. Azt jelenti, hogy a jelenlegi önmagamnál teljesebbé váljak: eljussak oda, hogy értsem, de leginkább érzéssé, élménnyé váljon (igen, lehetséges), hogy spirituális teremtmény vagyok, aki emberi testben IS van. Hogy azzal a tudattal éljek és tegyek mindent, hogy a fizikai testem mikrorészecskéje csupán annak az energiának, ami teljességemben vagyok (amit még a fizika is kimond, tehát nem spiri elmélet). És nem csak én, a másik is. Mindenki más is.

A másik ok, amiért gyakran nem megyünk tovább, mert megrekedünk ott, hogy a szüleink, meg a körülményeink, meg a traumáink áldozatai vagyunk. És ez is egy mély, transzgenerációs és kollektív gyökérhiedelem hozománya sajnos (amit szintén át lehet írni).

Az önismereti útban az a felszabadító, amikor megértjük, hogy nem kell jobbnak lennünk, mint akik vagyunk. És másnak sem.

Az igazi önismereti út lényege épp az, hogy megismerem MAGam. Hogy ki vagyok én a sok tanult, felvett réteg alatt. És egyet ma már biztosan tudok, hogy az színtiszta Szeretet és Fény―kivétel nélkül. És innentől kezdve ez egy izgalmas és gyönyörű utazás tud lenni, amiben egyre felszabadultabbak és önazonosak lehetünk. Eljuthatunk oda, hogy azáltal, hogy egyre jobban megengedjük magunknak és másoknak is, hogy azok legyünk, akik akarunk lenni, ítélkezés nélkül, el kezd megszületni bennünk a valódi belső béke. 

95% AZ 5% HELYETT

Ezt a Szeretetet és Fényt elhomályosítja az, hogy kinek hisszük magunkat (és az is, hogy mit tanultunk a szeretetetről), milyen személyiséget raktunk össze a gyerekkorunkban tanultakból és tapasztaltakból. Ilyenekre példa, hogy az iskolai végzettség számít, hogy minél több és magasabb, annál jobbak vagyunk. Meg a biztos állás, ahol megvan a havi fix, és a válalkozó vagy művész álla többnyire felkopik. De az is, hogy ha van családunk, gyerekeink, csak akkor lehet teljes az életünk. Meg ha elég megtakarított pénzünk, az az igazi biztonság. Vagy hogy aki szebb, annak az élet könnyebb, mert sikeresebb, és akinek rengeteg pénze van, az biztosan nem tisztességesen szerezte. Ezeket jó sokáig lehetne sorolni.

Ezek nem törvények. Ezek tanult igazságok. Másoké. Azért tanultuk meg őket, mert mondhatni már az anyatejjel magunkba szívtuk: a szüleink és az ő szüleik is ezt hitték, eszerint próbált mindenki élni―és valljuk be, általában nem túl sok sikerrel, legalábbis, ami a boldogságot illeti. És amikor nagyon sok ember hiszi ugyanazt, gyakran még eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy valóban igazság e? Még akkor sem, ha odabent néha egy hang halkan mást mondana. Mondjuk azt, hogy én nem akarok “normális” életet élni―szívem szerint egész életemben utaznék, azt is lakókocsival. Vagy hogy én nem férjet/feleséget akarok, inkább csak randizni, mert néha olyan jó egyedül lenni. Vagy hogy ezt a gyerek dolgot én inkább kihagynám, mert még nem éltem eleget.

De ezt a hangot legtöbbször elnyomjuk, mert halkan szólít, miközben a másik folyamatosan kerepel. És mert tudat alatt mindig tartozni akarunk valahova. A többséggel szembemenni nehéz. Mert akkor bekapcsol egy mély, ősi félelem-program: mi van, ha egyedül maradok? Még akkor is, ha a logikus elménknek ez nonszensznek tűnik, hiszen felnőttként tudjuk, hogy akkor is lesznek majd körülöttünk, akkor is lesz, akikhez kapcsolódni tudunk, ha mások vagyunk.

De a tudatalatti fél, mert az ő számára ami ismeretlen, az nem biztonságos. Az a feladata, hogy biztonságban tartson bennünket. És csak az biztonságos számára, amit ismer, amiről van már programja.

A pszichológia és a neurobiológia szerint tény, hogy felnőtt tudatosságunk/intelligenciánk csupán 5%-ban van hatással van a gondolatainkra, az abból eredő érzelmekre és az érzelmek generálta viselkedésmintákra, amikből cselekvéseink születnek.

És hogy honnan jön akkor a 95%? A tudatalattiból. Ami főként életünk első hét évének gyűjteményéből az akkor hallottakból, tanultakból, tapasztaltakból és a traumaként megélt helyzetekből leszűrt meggyőződésekből áll. (Ezért viselkedünk gyakran úgy, mint egy kisgyerek vagy egy kamasz bizonyos helyzetekben és bár szinte látjuk kívülről, hogy eltúlzott a reakciónk, mégis képtelenek vagyunk máshogy lenni.)

Ha mindezt nem tudjuk, és nem értjük, az önsimereti út k…a nehéz. (No meg az élet is.)

Mert a terápiás beszélgetésekkel, a megerősítések ismételgetésével, a célkitűzésekkel, motivációval, tudatossággal csak a felszínt karcolgatjuk, az 5%-ban vagyunk. Úgy pedig, hogy közben a 95% ellen-dolgozik nekünk, rengeteg idő, míg bármi is gyökeresen meg tud változni és úgy is tud maradni.

A TUDATALATTI TARTALMA A KULCS

Ahhoz hogy hozzáférjünk és tartósan átalakítsuk az ott rögzült programokat, olyan folyamatokra van szükség, amik a tudatalatti nyelvén és frekvenciáján "beszélnek".

2018-ban jutottam el erre az önismereti besokallós pontra, amikor azt mondtam magamnak, elég volt. Könnyebb utat akarok. Készen állok kilépni ebből az ördögi körből és bár nem tudom hogyan fogok, de tudom, érzem, hogy ki lehet. Hogy le fogok valahogy csatlakozni erről az ön-szenvedtetés körről, mert nem vagyok hajlandó tovább abban a hitben élni, hogy az élet nehéz, hogy mindenért meg kell szenvedni, hogy a szegény embert még az ág is húzza, hogy nincs kolbászból a kerítés, hogy ne igyak előre a medve bőrére, hogy csak addig nyújtozkodjak, ameddig a takaróm ér. Hogy persze, hogy csőstül jön a baj, és hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Mert az egyszerűen nem lehet, hogy ezért vagyunk itt, hogy erről szólna az Élet.

Gondoljunk csak bele ezeknek a mondatoknak a jelentésébe... micsoda programozás ez. Valahol kicsit vicces is így egy mondatba besűrítve, de ha jól megnézzük, mennyire lehúzó, és a többségünk ezeken a mondatokon nőtt fel. Automatán kicsúszik a szánkon, és nem is tulajdonítunk neki jelentőséget, miközben ezek a közmondások, szólások mind kollektív programozások hosszú generációk óta. Emiatt küszködünk annyian a pénzzel, emiatt félünk, hogy mi lesz, ha túl jól megy, ezért nem merünk nagyot álmodni, és ezért nem merünk kockáztatni sem.

Fogalmam sem volt arról, hogyan találom majd meg a kulcsot, de hála az égnek, azért tanultunk jót is: aki keres, talál. És így is lett, vagyis nem egészen, mert nem kutattam utána, csak hittem, hogy majd elém jön az, amivel tényleg minden könnyebb lehet, és elmúlik a szorongás a gyomromból a visszatérő torokszorító érzésekkel. Hogy megszűnnek az ostorozó gondolatok és elindul végre igazán az életem.

Aztán egy nap a youtube “véletlenül” feldobott egy videot Dr. Bruce Liptonnal―talán többeteknek ismerősen csenghet a neve, mert Budapesten is tartott előadást 2022-ben. Lipton őssejtbiológus, kutató, az epigenetika jelentős figurája, és ebben a videóban a tudatalatti hatalmáról beszélt és arról, ő hogyan írta át a saját programjait. Na az a video örökre megváltoztatott mindent.

Nekem abban a videóban esett le igazán, hogy mennyi vackot szívtam magamba míg felcseperedtem, arról, hogy mit lehet elérni az életben és mit nem, és hogy ki vagyok én, és mik a lehetőségeim. És hogy ezek mind korlátozó hiedelmek. A szüleimé, amit láttam, hallottam tőlük, és még mindig ott vannak a tudatalattimban. (7 éves korig az agyunk Théta agyhullámban van, és akár a szivacs, minden információt magába fogad, szelektálás nélkül, mert ebben az agyhullámban nincs jelen logika, ami megszűrhetné.) De az igazi ajándék, amit ebből a videóból kaptam, az volt, hogy tudtam, ha Liptonnak sikerült, akkor nekem is fog. Már csak el kell indulni azon az úton―és elindultam.

HONNAN TUDJUK, HOGY VANNAK LIMITÁLÓ PROGRAMJAINK?

Egy másik tanárom erre ezt szokta mondani:

"Ha valamire vágysz, és azt még nem érted el, akkor vannak." Ő viccesnek találta, én nem annyira,  de az a helyzet, hogy tényleg így van.

Ha valaki kézzelfoghatóbb választ szeretne, elég, ha ezt az egyszerű tesztet megcsinálja:

Gondol egy vágyára―ha közben a testben bárhol szorítást, nyomást érez, vagy az izmok önkéntelen befeszülését (a test mondhatni beszűkül, összehúzódik), az biztos jele annak, hogy amit szeretne, azzal kapcsolatban szabotáló programok futnak a háttérben.

Ezzel szemben, amikor nyugalom, békesség, ellazultság van a testben a vágyott célra gondolva, az azt jelzi, hogy nincsen akadályozó program, ha tesz lépéseket, akadály nélkül eléri.

Hogy mik lehetnek a programjaink, mintáink, azt is le tudjuk követni: ha éberen odafigyelünk a szüleink, nagyszüleink mondataira egy vasárnapi ebéden (ha nincsenek már köztünk, érdemes visszaemlékezni), mik azok a visszatérő mondatok, szólások, amiket gyakran hallottunk tőlük? Mi minden történt velük a mi kisgyerekkorunk idején, és azokra a helyzetekre hogyan láttuk reagálni őket? Ezeket ha leírjuk, össze tudjuk rakni, hogy milyen mintákat, programokat szívtunk magunkba a párkapcsolatokról, a munkáról, a pénzről, az emberekről, meg úgy általában bármiről, és megnézni, hogy nekünk ezek az területek hogyan múködnek az életünkben?

Még akkor is, ha a felnőtt intelligenciánk ma már baromira nem ért velük egyet és mást hisz igaznak, ne feledjük: az mindössze 5% hatással bír.

És az is segít velük képbe kerülni, ha elgondolkodunk az elakadt életterületeinken és összeírjuk az azokkal kapcsolatos spontán, automata belső monológjainkat.

Amikor mindez a tudás megnyílik számunkra, az nagy felszabadultsággal ajándékoz meg. Mert ha értjük, hogyan működünk, megláthatjuk, hogy nem vagyunk sem áldozatok, sem menthetetlenek. Csak eddig nem volt meg a kellő információnk. Ezzel a megértéssel el tudunk kezdeni megbocsájtani magunknak a nem haladásért és megbocsájtani szüleinknek a tökéletlenségeikért―hiszen ők is csak azt, és annyit tudtak adni, amennyit az ő programjaik megengedtek.

És így már nagyobb rálátással tudunk választani az önfejlesztő/öngyógyító utak között, és azok felé elindulni, amikkel valóban le lehet lefejteni, át lehet írni ezeket a programokat, és a gyökerüknél átalakítani őket. Mert akkor valódi, gyors változásokat fogunk tapasztalni.

Hogy miért lesz gyors? Mert amikor egy hiedelem megváltozik → az automata korlátozó gondolatokból automata támogató gondolatok lesznek → a támogató gondolatok pozitív érzéseket generálnak → a pozitív érzésekből új viselkedésminták születnek → az új viselkedés pedig új tettekre fog sarkallni → és az új tettek új életet fognak teremteni.

Önszabotálás helyett támogatni fogjuk magunkat, a saját haladásunkat, a saját vágyainkat.

És akkor nem kell kint várnunk többé a gazdagságot,

a szépséget,

az örömöt,

a bölcsességet,

az erőt,

a szeretetet,

a jóságot,

a hitet,

a teljességet,

mert rájuk találunk MAGUNKBAN.

Ha készen állsz arra, hogy elengedd a múltat, és helyette egy új mentális, érzelmi, fizikai jólléti állapot megteremtésével továbblépj az életedben, a PSYCH-K® segít rálátni a tudatalattiban futó programokra és hatékonyan, gyorsan átalakítani, tartósan megváltoztatni őket. Foglalj időpontot email-ben.