Az önismeret nem luxus, hanem az alap. Hogy miért?

Két évtizede járva ezt az utat, ma már tudom: bármiből fel lehet állni. Nem volt könnyű út, de minden lépés megérte. Mert ha az ember elég bátor, hogy szembe nézzen saját magával és kíméletlenül őszinte legyen magához, az úton előbb utóbb kirajzolódik egy egyetemes igazság: az, ami legbelül van, a sallangok, tanult szerepek, maszkok alatt, sokkal tisztább és szerethetőbb, mint amit valaha gondolt (elhitt) önmagáról.

Ez az út megerősít, tartást ad. Nem holmi "ál-önbizalmat", hanem valódi erőt. A megbocsájtás, elfogadás és szeretet erejét. Nem a szavak szintjén–sejtszinten. Elsősorban magad felé. Enélkül másokfelé sem megy.

Nagyon sok energiát fektettem az érzelmi, lelki és mentális jólétembe. Az elmúlt két évtized alatt egy nagyobb lakás árát biztosan beletettem és megszámlálhatatlan óraszámot.

Ez sokaknak furcsa lehet, talán vannak, akik azt gondolják, hogy ez nem normális.

Nekem az, hogy betöltsem azt az űrt, amit a gyermekkorom hagyott, mindent megért, pénzt és fáradságot egyaránt. Hajtott a szeretet és a békesség érzésének megtalálása, fenntartásának titka. De nem csak ez. Mindig érdekelt, hogyan működik a világ láthatatlan része, mi van a színfalak mögött, és mire képes az ember az energiájával és a tudatával. Hogy miben rejlik a valódi ereje?

Amikor idejövünk, leszületünk ebbe a földi létbe, azt a szerződést kötjük, hogy mindent elfelejtünk, hogy újratanulhassuk. A spirituális utat vagy a tudatosság útját éppúgy meg kell tanulni, mint az anatómiát, ha orvosok leszünk, vagy a jogot, ha ügyvédnek készülünk. Ahogy minden tudás megszerzése befektetett energia és pénz nélkül nem megy, úgy az érzelmi jólétünknek, a szellemi fejlődésünknek is ára van, mind energiában, mind anyagilag. És való igaz, az egész élet már önmagában is erről szól. A fejlődésről, a szellemi többé válásról. Mert ha akarjuk, ha nem, óhatatlanul is efelé megyünk, hiszen minden életút a szellem fejlődésével jár. De nem mindig jutunk el oda, hogy élvezzük is a fejlődés gyümölcseit a fizikai ittlétünk alatt.

Én fel is akartam gyorsítani ezt az utat, hogy még az életem javában eljussak oda, hogy azt a tanítást, miszerint én teremtem a valóságomat, pozitív tényként értelmezzem (még akkor is, ha időnként úgy fest, a teremtéseim inkább csapások). És ne csak értelmezzem, hanem eszerint is éljek, ennek a tudásával a sejtjeimben. Át akartam írni azt a programot, amit az életem első felében tanultam: hogy az élet, a sors viszontagságait el kell szenvedni. Mert ez az Élet. Nem. Nem ez az Élet. És ennek az útnak hála, ez ma már több, mint hit. Tudás.

Nemrég még úgy éreztem, túl sok időbe telt, mire ide eljutottam. Két évtized intenzív önmunka után szembesültem azzal, hogy van gyorsított út is. És könnyebb is, mint amin én jártam mindezt végig. És hiába értettem a logikus elmémmel, hogy mindenre, ami a gyorsabb út megtalálásához kellett, szükség volt, mert mindazok nélkül nem lett volna meg, gyászoltam az időt. A "mi lett volna, ha..."-t. Mígnem megértettem, hogy valójában ez a hosszúnak tűnő út nekem a rövidebb volt.

Nem vagyok kész, de boldog vagyok és hálás. Mindenért. Nem csak azért, hogy a tapasztalataim, az utam azon pontján járok, ahol már a sejtjeimben érzem, hogy az Élet ajándék. Azért is, mert mindezt át tudom adni. Mindaz, amit megéltem, azt az ajándékot adta, hogy TUDOM, bármiből, bárhonnan fel lehet állni. A legmélyebb pontból is. Mert nem egy és nem kettő megvolt már. Beleszülettem a mélységbe. A nehézségbe, a kilátástalanságba, a veszteségbe, a sötétségbe. És addig kísért végig, amíg már annyira fájt, hogy minden elszántságommal elkezdtem keresni a fényt.

Ez egy olyan hit és tudás, amit már semmi és senki nem vehet el. Egy újabb küzdelem, egy kihívás, egy veszteség sem. Mert ennek az útnak a gyümölcse, hogy ezeket már nem igazságtalanságnak, már nem a sors, élet vagy Isten büntetésének élem meg. Ha mindezeken nem megyek keresztül, ezt az üzenetet sem tudom átadni. Nem tudok hinni másban, amikor az még nem hisz magában. Én is megkaptam ezt a támogatást az utamon. Voltak, akik hittek bennem, és ma már tudom, hogy ezért sem adtam fel. Láttam többeket előttem, akik hasonlóan mélyről jöttek és eljutottak oda, ahova én vágytam. Amikor szerelemre vágytam, azt, aki már megtalálta. Amikor bátorságra áhítoztam, azt, aki bátor volt újrakezdeni, belépni az ismeretlenbe. Talán most épp Neked is erre a támogatásra, erre a támpontra van szükséged. Talán most Neked is épp nehéz, mert igazságtalan, mert kilátástalan vagy mert küzdelmes. Neked szólnak ezek az írások.

És még egy gondolat. Az önismereti útnak van még egy nagy ajándéka. Az, hogy el lehet oda jutni, hogy őszinte szívvel meg tudunk bocsátani azoknak, akik bántottak, érzelmileg, fizikailag, bárhogyan. De ami még fontosabb: magunknak is, hogy hagytuk. Hogy nem álltunk ki magunkért, amikor ki kellett volna. Hogy nem léptünk tovább, amikor ideje volt. Hogy megtettük vagy épphogy elszalasztottuk a lehetőségeket. Hogy tovább vártunk, míg kellett volna és utána már nem volt visszaút, mert az idő könyörtelenül halad.

Mindezt lehetséges tiszta szívvel megbocsátani és mindezekkel együtt elfogadni és szeretni, feltétel nélkül MAGUNKAT.

Eltelik egy kis időbe, mire ide megérkezünk, de csak azt tudom mondani: megéri!

Őszintén hiszem, hogy mindannyian ezért vagyunk itt, hogy a feltétel nélküli szeretet állapotában éljünk. Ezt pedig önszeretet nélkül képtelenség megélni. Mert az, hogy feltétel nélkül szeretek, az rám is vonatkozik. Én is beletartozom a Minden EGY-be.