Amire rátalálhatsz ezen az úton...

Önismereti munkám során gyakran éreztem, hogy az univerzum próbára tesz, és hogy a próbatételeknek sosincs vége. Hogy amikor már azt éreztem, majdnem egyenesben vagyok, pont beütött a krach – jött így vagy úgy egy “nyakleves”, ami azt üzente: Hát bizony nem vagy sehol, Krisztikém!

Időbe telt, mire összeállt a kép, hogy bizony ez is a “nagy Egész” része, egy természetes folyamat a folyamatban.

Persze, azt várjuk, hogy egyszer már majd nagyon megvilágosodunk, és akkor minden megy, mint a karikacsapás, és egyfelől ez valahol igaz is, de az is az igazság része, hogy megismerni önmagunkat, lehámozni az évtizedek alatt magunkra szedett szerepeket, dinamikákat, nem igazán építő családi mintákat, működéseket nem ötperces munka, és nem is elég rá egy telihold szertartás vagy pár alkalmas coaching, de még két év terápia sem. És az sem, hogy párszor már jógáztunk és meditáltunk, esetleg önsegítő könyveket olvasunk.

Pillanatokra, vagy rövidebb időszakokra biztosan jól érezzük magunkat tőlük, de bizony a kilépés az állandóan visszatérő körökből, az igazi, mélyreható változás elérése, az hogy a dolgok változzanak körülöttünk, az csak akkor lehetséges, ha MI MAGUNK VÁLTOZUNK.

Mit jelent ez?

Először is pokoli őszinteséget – önmagunkkal. A mélyére nézni, hogy

1. Mi az, ami tényleg én vagyok? Mi az, amit én szeretek? Mi jó nekem és hogy jó nekem? Mi az, amitől tényleg repes a szívem? Praktikusabban mondva: Az e a munkám, ami igazán lelkesít? Bele tudom e tenni szívemet, lelkemet? Azokkal az emberekekkel kapcsolódom, akikkel tényleg szeretnék? Igazán szeretetből töltöm velük az időmet? Akkor mondok igent, amikor igent akarok mondani? Vagy akkor is, amikor nemet?

Röviden összefoglalva: Azt élem e, aki vagyok? Azt kommunikálom e? Annak megfelelően cselekszem? Önazonos vagyok? Hű vagyok ahhoz, aki vagyok?

Ide eljutni idő. Kinek több, kinek kevesebb, kitartástól, hittől, bátorságtól (és persze családi csomagoktól, tapasztalatoktól) függően. Mert önmagunkkal szembe nézni félelmetes. De csak azért, mert mindig azt hisszük (hiszen ezt tanultuk évszázadok, ezredek óta), hogy nem vagyunk jók. Hogy bűnösök vagyunk. Hogy vezekelnünk kell. Meg szenvednünk. És félelmünkben, hogy mi mindent találunk majd (gyarlóságokat, hibákat, rossz tulajdonságokat), inkább bele sem fogunk. Nehogy kiderüljön, hogy “rosszak” vagyunk.

Miközben az egyetlen, ami ezen az úton kiderülhet, az a felismerése, igaz megtapasztalása annak, hogy az ember – beleértve engem is, és téged is – jó. Hogy legeslegbelül csak egyetlen dolog van, amit úgy hívnak: szeretet. Szeretet nem csak mások felé, hanem bizony magam felé is. És minden, ami ezt eltakarja, azt magunkra szedtük. Nem a miénk. Mások vagy a saját félelmünk szülte fátylak csak.

És amikor ide eljutsz, békére találsz. Magadban. Már nem lesz szükséged arra, hogy más mondja, hogy jó vagy. Mert TUDOD. És amikor más azt mondja, hogy nem vagy az, tudod, hogy hazugság. Nem akarod már bizonygatni, nem akarod meggyőzni, és ha kell, határt is tudsz húzni. Mert már bizonyosság benned, hogy ha hibázol is – tudod és érzed a sejtjeidben, hogy a jó szándék vitt az útra, és a hibázás csak a tanulás része. Tapasztalatszerzés.

Ami persze néha fáj. De az a fájdalom már csak néhány percig tart, esetleg egy-két napig. Aztán felállsz, és újrapróbálod. Mint a kisgyerek, aki tanul járni: elesik százszor... ezerszer... de újra és újra feláll. Nem adja fel, mert TUDJA, hogy sikerülni fog.

És mindig sikerül.