A kabát, amit kinőttünk – Múltbéli minták, szerepek – levethetjük őket, ha már nem szolgálnak minket. De hogyan?

A tél csendje nemcsak az emlékezés, hanem az önmagunkkal való találkozás ideje is. Milyen szerepeket viselünk, amiket már rég kinőttünk? És hogyan válunk képessé arra, hogy el is engedjük őket? Néhány gondolat a tudatos döntésről, a változásról és belső szabadság lehetőségéről.

A tél beköszönte, a november nemcsak az elhunyt szereteinkre emlékezés ideje, a lecsendesedés, befelé fordulás időszaka is. Ez az időminőség (különösen most) még inkább támogatja, hogy magunkba nézzünk, és rálássunk, melyek azok a működések, ‘programok’ a hozzáállásunkban, életvezetésünkben, amik megérettek arra, hogy elengedjük őket.

Elengedés. A csapból is ez folyik, igaz? Mintha végtelenül könnyű lenne régóta magunkkal cipelt érzéseket, gondolatköröket, belső monológokat, robotpilótaszerűen működő szokásokat egyszerre csak hátrahagyni. “Engedd el…” De hogyan?

Őszinteség

Ez az első lépés. Önmagunkkal szemben. Végignézve életünkön, kapcsolatainkon, a különböző életterületeken (önmagammal való kapcsolatom, családi kapcsolataim, párkapcsolatom, munkám), hogy:

Mi az, amit folyamatosan teszek, mondok, gondolok, életben tartok, pedig nem építi az álmomat, azt, ahová tartani szeretnék?

Mi az, ami nem okoz örömöt, amitől szomorú, dühös (jöhet ide bármilyen nehezebb érzés) vagyok magamra/másokra?

Idáig azért gyakran el is jutunk, de meg is állunk azon a ponton, hogy vagy

a földbe döngöljük saját magunkat érte (“Hogy lehetek ennyire hülye?”; “Hogy nem tudok ezen túllépni?”; “Milyen régóta nem sikerül ezen változtatnom”; stb.)

vagy

megrekedünk mások/a sors/ az élet hibáztatásánál. Hogy ez azért van, mert a szüleim… mert gyerekoromban ez és az történt… mert a válásom… És elfogadjuk, beletörődünk, hogy ezzel a csomaggal ez VAN. Emiatt én ilyen vagy olyan lettem, VAGYOK.

Cimkéket aggatunk magunkra (esetleg másokra), amivel validáljuk és rögzítjük a helyzetünket. Identitás válik belőle, részünkké lesz – azt pedig igen nehéz elengedni, mert azt hisszük, ezek vagyunk. Ha megértjük, hogy ezek csak ‘szerepek’, programok, egy-egy kabát, amit már kinőttünk, és bármikor dönthetünk úgy, hogy levetjük őket. Némi munkával jár, de meg lehet csinálni. Képesek vagyunk változtatni. Akárhány évesen is.

És persze, a szokásokat, megszokásokat nem könnyű egyszerre csak szélnek ereszteni. Mert valamiféle biztonságot adnak. Keretet, mankókat, amik között – még ha értjük, tudjuk, érezzük is, hogy nem építenek bennünket – már könnyen eligazodunk. Az ismeretlen, az új mindig bizonytalanságot jelent. Amikor elengedek valamit tulajdonképpen egy új létformába lépek be. “Hogyan lesz akkor?” – érkezik egyből a kérdés, és vele a halk szorongás a gyomorban.

Általában akkor döntünk a változtatás mellett, amikor már égbekiáltóan megmutatkozik, hogy így nem mehet tovább. Amikor már ‘nem kapunk levegőt’. Amikor annyira szorongat az, ami van, hogy annál már az ismeretlen is jobbnak tűnik. Vagy gyakran amikor az orvosi leletünk, mint felkiáltójel jelzi, hogy most már aztán tényleg változtatni kell.

Stratégia

Ha az őszinteség megvolt, jöhet a stratégia. Mikor tisztán látom magam, a helyzetem, megnézem, mik azok a lépések, amikkel rákerülhetek arra az útra, ami afelé az élet felé visz, amit valóban élni szeretnék, ami örömmel és szívből jövő lelkesedéssel tölt el.

Ekkor meg tudom látni, hogy mik azok a mindennapi szokások, gondolatmenetek, tettek, amik támogatnak engem ebben, és mik azok, amik nem. Mi az, amit ezekből csinálok, és mit nem.

Döntés

Amikor mindezen végigmentem, meg kell születnie a döntésnek. Amíg nem döntök, ez mind for bennem. Az egyik legébresztőbb és egyben legfájóbb gondolat, amivel szembesültem halogatós éveim során a következő: a nem döntés is döntés. Az éveken át egy helyben toporgásom súlyát akkor éreztem meg, amikor ezt először hallottam. Ha már látom tisztán, hogy milyen lépések visznek tovább és mik nem, érdemes meghoznom a döntésteket. Minden döntés egy próba, egy tesztüzemmód. Megnézem, hogy a döntésem, hova vezet. És útközben minidg finomhangolhatom a döntésemet, újra és újra.

A tudatosság az én olvasatomban, hogy konfliktusainkat, kihívásainkat felülvizsgáljuk. Saját szerepeinket és másokét bennük. Hogy hogy jutottunk ide?

A tudatos lét legnagyobb szabadsága, hogy jelenléttel, éberséggel képesek vagyunk külső szemmel, objektíven rálátni a helyzetekre. Ilyenkor egy kis időre kívül tudunk helyezkedni fájdalmainkon, megbántottságainkon, veszteségeinken, önhibáztatásainkon, bűntudatunkon, és egy tágabb perspektívából, több oldalról tudjuk szemlélni a történéseket. Megláthatjuk például a helyzetekre adott reakcióinkat, visszatérő viselkedésjegyeinket, amik gyakran nem is az aktuális helyzetnek szólnak, hanem sebzett gyermeki részünk megnyilvánulásai.

A tudatos lét persze nem jelenti azt, hogy sose fáj semmi, és mindent ripszropsz el tudok engedni. Hogy gondtalan lesz az élet. Annyit jelent, hogy konfliktusainkban képessé válhatunk a a másikat tisztán látni, nem a fájdalom energiájából. Meglátni a tettei mögött a tiszta szándékot, a legjobb tudás szerinti cselekedetet (még akkor is, ha az számunkra kevés volt vagy fájó).

Megérthetjük saját tetteink, szavaink, érzéseink eredőit, a ‘gombokat’ bekapcsoló programokat.

A tudatosság ajándék. Magunknak. Békésebb, őszintébb életet teremthetünk általa. Mélyebb kapcsolatokat – önmagunkkal és másokkal – amiknek az alapja nem a félelem, a falak, hanem empátia, nyitottság és valódi, szívből jövő szeretet.